Chapitre 4

            Az igazgatói iroda közepén elhelyezkedő terebélyes íróasztal előtt szobrozva várom, hogy a fekete hajú, szemüveges titkárnő végre méltóztasson rám figyelni. Amikor beléptem, a lila szoknyás nőszemély felém sem pillantva intett a fekete, bőrből készült fotelek irányába, én pedig – mivel a mozdulat értelmezhető volt úgy, hogy leülhetek, és úgy is, hogy egyszerűen másszak beljebb az ajtóból, mert az erős huzat lassan lesöpri a dokumentumkupacokat a műanyag tároló szekrényről - inkább állva maradtam.

            Hosszas pepecselés után a nő végül felém fordul. Arca kimondottan csinos, bár szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, homlokát pedig gondterhelt ráncok barázdálják.

 – Émilie Damocles vagyok, a kollégiumok kirendelt igazgatónője – közli, majd feláll a párnázott, bíborszínű irodaszékből. Ezt elnéztem. Szerencse, hogy nem említettem meg előtte, hogy a nagy papírmunka közben igazán idehívhatná a főnökét.

 – Roland Fortier. ­– Idegenkedve rázom meg a felém nyújtott kezét. Kissé furcsa arcot vághatok, mert a nő elnéző mosolyra húzza meggypirosra rúzsozott ajkait.

 – Elnézést a közvetlenségért, nem igazán vagyok otthon a szakmában. Kaszkadőr akartam lenni, de a bátyám ragaszkodott hozzá, hogy végezzem el az egyetemet, aztán valahogy benne ragadtam a szakmában. Nem igazán élvezem – pillant fintorogva a tornyokban álló, kitöltendő papírhalmazokra. – Mindenesetre, most nem rólam van szó. Ha kihúzom ezt az évet, a bátyám úgy is elenged végre Hollywoodba.

 – Hoztam az irataimat – szakítom félbe, mielőtt az igazgatónő nagyon beleélné magát, és elmesélné a komplett élettörténetét. Amikor az öreg portás nem sokkal hét óra után elvezetett az irodáig, közölte, hogy nekem is be kell érnem az iskolába fél kilencre, az nem érdekli, hogyan, de őt azért fizetik, hogy ne történjen szabályszegés, lógás, és indokolatlan hiányzás. Úgy tűnik, a beiratkozás nem számít megfelelő indoknak. Felőle akár az utcáról betévedt kóbormacska is lehetek, ha időben beérek az iskolába, és őt nem vonhatják érte felelősségre.

 – Tedd csak a kupac tetejére! Ezt meg add oda a portásnak, majd ő útba igazít – mondja, miközben az egyik díszes szélű fiókban kotorászik, majd egy gondosan összetűzött lapköteget nyom a kezembe. – Mint azt már bizonyára tudod, az első meccs végéig próbaidőben vagy itt, utána a vezető-, a kapusedző és a csapatkapitány együtt dönt a maradásodról. Ne érezd magad túlságosan nyomás alatt, de próbáld meg a tőled telhető maximumot nyújtani!

Óvatosan bólintok, majd bizonytalan mozdulattal nyúlok a kilincs felé, és, mivel az igazgatónő is visszafordul a dokumentumhalmaihoz, kilépek az irodából.

            Az aulába érve benézek a portás magasított pultja mögé, de az öregembert nem találom ott, ezért tanácstalanul bolyongok az udvaron. Végül egy magas, zöld ruhás karbantartó igazít el a portás hollétét illetően. A bőrszíjas órámra pillantva észreveszem, hogy már csak háromnegyed órám maradt a tanítás kezdetéig, így szapora léptekkel indulok el a hatalmas stadion felé.

            A pályához érve meglepetten veszem észre, hogy az öregember az egyik kapuban álló, fehér mezes fiúval néz farkasszemet, majd határozott, profi mozdulattal ellövi a lába előtt heverő labdát, ami óriási erővel száguld a háló felé. A fiú a bal sarokba vetődik, de a labda elsuhan kinyújtott karjai között.

 – Az ég áldjon meg, Kim! – rikácsolja ingerülten az öregember, miközben mindketten a pálya széle felé sétálnak – Miért nem tudod rendesen kiszámítani a távolságot?

 – Buday edző lövéseit egyszerűen lehetetlen kivédeni – hallatszik a meglepően szemtelen hangú válasz – Ha rendesen elé ugrok, eltöri a kezem. Ennél már csak Raphi veszélyesebb, azzal az ide-oda ugráló tekintetével.

 – Ha jól számítanád ki, semmi bajod nem lenne tőle. Ne féltsd már ennyire a testi épséged, olyan vagy, mint egy kislány!

 – És az új kapus? Raphi szerint ő még úgy is néz ki, ráadásul megbámulta őt, amikor öltözött!

 Ezek szerint a fiúk is pletykásak, mint a falusi öregasszonyok a fonóban. Jó tudni, hogy ez a probléma nem csak az öntelt plázacicákat meg a túlságosan kíváncsi, röhögcsélő lánykákat érinti. Elérkezettnek látom a pillanatot, hogy félbeszakítsam a zselézett hajút, mielőtt túl sokat mond a portás előtt. Szolid köhögéssel hívom fel magamra a figyelmet, majd az elém lépő Buday felé fordulok.

 – Az igazgatónő azt mondta, ezeket adjam oda, majd ő eligazít.

 – Az az alkalmatlan nőszemély megszokhatná, hogy maga adja át az információkat, ahelyett, hogy másokra ruházná át a feladatait – morogja az öreg, majd belenéz az iratokba – Collège Françoise Dupont, Caline Bustier osztálya. Remek, majd Kim elkísér. Javaslom, hogy iparkodjatok, ha nem akartok elkésni. Márpedig nem akartok.

Kim szótlanul, fürge léptekkel haladva kalauzol végig a szűk utcák útvesztőjében, miközben a szeme sarkából gyanúsan méreget. A nap sugarai csillogóvá varázsolják a magas lakóházak márványból készült homlokzatát. Néhány, képeslapokat kínáló utcai árus mellett elhaladva a Szajna partjára érkezünk, ahol a fiú egy hatalmas, vajszínű épületre bök, melynek lépcsőin vidám diákok cseverésznek.

 – Az a Dupont – közli kissé leereszkedő hangnemben. Itt mindenki többnek gondolja magát nálam? – A többi csapattag a Kerületi Középiskolába jár, de ott nagy a túljelentkezés és kevés a hely, úgyhogy néhányunkat átraktak ide, mert az igazgató Mrs. Damocles bátyja. Sikerült kifognunk a város valószínűleg egyetlen olyan iskoláját, ahol figyelembe sem veszik a francia oktatási rendszert.

 – Miért? – kérdezek vissza kissé artikulálatlanul, miközben lufit fújok a számban lévő sárgadinnyés rágóból.

 – Az olyan idegenek miatt, mint te – válaszol összehúzott szemöldökkel, majd egy mozdulattal kipukkasztja a narancs fényű buborékot, így a ragacsos massza az orromra kenődik.

 – Hé! – kiáltok rá dühösen.

 – Nekem dolgom van. Bustier osztálytermét az emeleten találod, a mosdók mellett. Ha segítség kell, kereshetsz, de nem garantálom, hogy meg is találsz. Azt hiszem, Raphi egy osztályban lesz veled, kérdezd őt!

Kiváló. Tehát az iskolában sem szabadulhatok meg az önző és meglehetősen előítéletes szobatársamtól. Bár valakit egy találkozás után előítéletesnek nevezni… Lehet, hogy mégis velem van a baj.

            Miután belépek az iskola kitárt, kétszárnyú ajtaján, egy hatalmas aulába jutok, ami – a felfestésekből ítélve – néha napján sportpályaként üzemel. Négy ugyanolyan, zöld színű lépcső vezet az emeletre. Találomra kiválasztom közülük a hozzám közelebb lévő, jobb oldalit. Ezen felérve remek rálátásom nyílik az egész szintre. Velem szemben észreveszek egy piros keretes táblát, amely a mellékhelyiségek hollétét hirdeti. A tornacipőm talpa csúszik a frissen felmosott járóköveken, így bizonytalan léptekkel indulok a mosdók irányába. Nem lenne szép halál fejjel előre átbukni a korláton, és a kosárpálya szélén landolni. Az ottani padoknál lézengő kicsiknek évekig rémálmaik lennének a darabokra tört koponyámról, meg a szétloccsant agyvelőről. Mikor is kezdtem ezt a morbid gondolkodást? Azt hiszem nem tett jót nekem az éjszakai ébrenlét a mozgalmas tegnapi nap után.

            Egy ablakos, fenyőfa ajtóra tűzve megpillantok egy 10-2 feliratot, ami alatt nyomtatott osztálynévsor díszeleg egy Caline Bustier nevű személy kacifántos aláírásával. Az üvegfalon bekukucskálva vidám, fáradt és nyúzott arcokat látok, de egy ismerős, szőke hajkorona különösen kitűnik a sorból: Chloé Bourgeois. Nem hittem volna, hogy itt találkozunk.

            Határozottan lépek be a terembe, ahol a kétszemélyes padok lépcsőzetesen sorakoznak egészen a helyiség végében elhelyezett könyvespolcok soráig. Az ablak felőli, harmadik asztalhoz sétálok, és a földre dobom az öcsém terepmintás oldaltáskáját. Az óriási ablakokon besütnek a délelőtti nap sugarai, a hőmérséklet így egyszerűen elviselhetetlen. Egy szemüveges, kockás inget viselő lányt kikerülve menekülnék a leendő, jelenleg túlságosan levegőtlen osztálytermünkből, de az első padban telefonon csevegő Chloé egy hirtelen mozdulattal feláll, ezzel gondosan lakozott frizurája az arcomba csapódik.

 – Figyelj jobban, hercegnő! – kiáltok fel méltatlankodva. A helyiségben mintha csak elvágták volna a zajt. A kedélyes csevegés megszakad, mindenki megfeszített figyelemmel mered rám és az idegbajos arcot vágó szőkeségre. Chloé lassan megfordul, látom rajta, hogy éppen a földbe döngölésem módszerén gondolkodik, de arcára hitetlenkedés és meglepettség ül ki, amint jobban szemügyre vesz. Oda-vissza járatja rajtam a tekintetét, mint aki el sem hiszi, hogy én vagyok az. A teremben tartózkodó diákok lélegzete hallhatóan elakad. Egy lány kékes fényű hajjal a szája elé kapja a kezét, de ezzel inkább vigyorát fojtja el, minthogy döbbenetét jelezné. Chloé összehúzza szépen ívelt szemöldökét, majd nyitná a száját, de egy hang sem jön ki rajta. Ekkor felemeli az egyik kezét, a végigsöprő suttogáshullámból pedig a bunyó szót sikerül kiszűrnöm. Valószínűleg azt latolgatják, hogy a furcsa, szemüveges új srác van-e olyan agresszív, hogy visszaadja a pofont, amit a szöszi hamarosan kioszt neki. A piszmogás ismét elcsendesedik, amikor Chloé feljebb emeli gondosan manikűrözött kezeit, majd… teljes erejéből a nyakamba borul. Ölelő karjai szinte összeroppantják a bordáimat.

 – Idióta, Roni! – hüppögi sírós hangon – Miért hagytál egyedül?

 – Az öcsémként vagyok itt. Később mindent elmagyarázok, hívj Ronnak! – suttogom halkan a fülébe. Amikor a szőke lány enged a szorításból, óvatosan kicsúszom a kezei közül. Rögvest értetlen pillantások kereszttüzébe kerülök, melyből Chloé ment ki, amikor az ingem ujját megragadva magával húz a folyosóra.

 – Mi a francért nem szóltál, hogy itt leszel? Miért tűntél el négy évre? – szegezi nekem vádlón kérdéseit, amikor egy csendesebb zugba érünk.

 – Mondjuk, mert a reptéren közölted velem, hogy ne keresselek, tökéletesen megleszel nélkülem is – válaszolom higgadtan. Chloét tudni kell kezelni, egy apró hiba, és máris ő lesz fölényben. Az pedig senkinek nem kedvező felállás.

 – Miért vettél komolyan, te idióta tyúk? – sziszegi idegesen, de látom rajta, hogy továbbra is a könnyeivel küszködik.

 – Furcsa logikád van, libuskám – vágom rá. – Ha azt mondod, ne hívjalak, nem hívlak, majd te keresel, ha mégis meggondolnád magad.

 – Tudhattad volna, hogy nem gondolom komolyan! Mérges voltam!

 – Épp ez az, Chlo. A szavaknak súlya és jelentése van, akárki mondja ki őket. A büszkeséged viszont nem engedte, hogy mégis felkeress, ugye? – érdeklődöm egy fáradt sóhaj kíséretében.

 – Nem tudok ellene tenni, ilyen vagyok! Elcseszett, és mindenki utál! – kiabálja hisztérikusan. Azt hiszem, a dolgok sokat rosszabbodtak, amióta nem vagyok itt. Nem tudok mást tenni, határozottan megragadom az idegbajosan hadonászó lány vállát, és mélyen a szemébe meredek.

 – Az önsajnálat nem segít – közlöm nyugalmat erőltetve magamra. Chloé felesleges hisztériája nem tesz jót az egyébként is vészharangokat kongató idegeimnek – Ide figyelj! Amiatt a szinte határtalan türelmem miatt lettünk barátok, aminek már a végén járok, úgyhogy legyél szíves nem fokozni a nyomorúságomat! Most már itt vagyok, segíthetek megállítani a „gazdag lány szindrómádat”, de ha mégsem kérsz belőlem, legalább ne árulj el!

 – Utálom, hogy észre sem veszem, mikor nem cselekszem helyesen – morogja dacosan, de hangján érződik a megadás is. Mindketten hallgatásba merülünk. A szüleink barátsága miatt a kezdetektől a közelében tartózkodtam, így elmondhatom, hogy Chloé Bourgeois sosem volt jó ember, vagy különösebben kedves. A belénevelt egoizmus és a csalódások ellen pajzsként bevetett piszkálódása végül azonban akkorára nőtte ki magát, hogy maga sem tudta megkülönböztetni a valódi Chloét a felöltött álarctól. Senki nem igyekezett őt jobban megismerni, gonoszkodásai miatt megbélyegezték magukban, így még csak eszébe sem jutott, hogy változtatnia kéne a magatartásán, egészen addig a napig, hat éve, a játszótéren.

            A tíz éves Chloé Bourgeois elmélyülten kémlel körbe a játszótér legmagasabb mászókájából. Mindig is ez volt a kedvenc helye, itt úgy érezte magát, mintha mesebeli hercegnő lenne, és a palotája ablakából figyelné a dolgozó pórnépet. A hinták melletti padon, alig két lépésre a mászókától Véronique Fortier üldögél, valamiféle verseskötetet lapozgat elmélyülten. Chloé sohasem értette, a szüleik hogyan lehetnek barátok, amikor ők Ronival olyan különbözőek. Az a szürke lány mást sem csinál, csak a fociról szóló cikkeket böngészi, vagy szépirodalmat olvas. Chloénak fogalma sincs mi az, de a nevéből ítélve csakis valami mérhetetlenül unalmas dolog lehet.

            A kislány hirtelen észreveszi a játszótér kapujában ácsorgó fiút, aki elveszett tekintettel kapkodja a fejét.

 – Adrien! – kiált oda neki. Az utolsó szótagot elhúzva és elviselhetetlenül magas hangon ejti ki. A papa azt mondta neki, hogy ha az idősebb és az ifjabb Agreste is beleegyezik, ő lesz a vőlegénye. Csodásan összeillenek, már csak a hajszínük miatt is jól mutatnak egymás mellett. Miért utasítanák vissza? Chloé hercegnő oldalán kormányozni valóságos megtiszteltetés. A szőke fiú apró mosollyal indul el a mászóka felé. Miért nem örül neki? Miért nem fut a karjaiba fülig érő mosollyal, mint a hercegek szoktak? Jó, igazából a hercegnők, de senki nem várja el Chloé Bourgeois-tól, hogy leugorjon a durva szemcsés, homokos talajra.

 – Mit játszunk?– kérdi Adrien, amikor a "hercegnő palotája" elé érkezik.

 – Én vagyok a hercegnő, te pedig a herceg! – vágja rá a kis Chloé gondolkodás nélkül. Ekkor egy fekete hajú, cingár lányka somfordál oda hozzájuk, ijedt, de határozott arckifejezéssel.

 – Én is hercegnő akarok lenni! – suttogja áhítatosan – Játszhatok?

A mászókán álló kislány hátradobja szőke haját, majd gúnyosan felkacag.

 – Abban a csúnya nadrágban nem lehetsz hercegnő! Honnan szedted ezt, a szemetesből? Hajléktalan vagy, mint az a Bobby nevű hegedűs az Eiffel-toronynál? – A kis Chloé nem érti, a furcsa lány miért szalad el sírásra görbülő szájjal. Hiszen ő csak rávilágított a tényekre! Tényleg csak Bobby szokott ilyen kantáros, kopott holmikat hordani. A papa tanácsadója ocsmány förmedvényeknek nevezi őket. Chloé nem tudja, mit jelenthet ez, de a szó hangzása kimondottan tetszik neki.

 – Nem a szép ruhától lesz valaki hercegnő – közli Adrien vádlón. – Elüldözted!

 – A papa azt mondta, hogy most már igazi kis hercegnő vagyok ebben a ruhában! Azt is, hogy én vagyok az egyetlen igazi hercegnő – vág vissza Chloé hevesen.

 – Az apukák mindig túloznak.

 – Nem is! – feleli a szőke kislány sértetten – Te úgysem értheted, a te apukád még csak szülinapi ajándékot sem adott neked! Nem is szeret téged!

A kis Adrien szemeibe könnyek gyűlnek e szavak hallatára. Szó nélkül hátat fordít, és elrohan a játszótér kijárata felé. Chloé a hasában különös szorítást érez, de végül csupán felhúzza az orrát, és folytatná a birodalma szemlélését, azonban látóterébe egy dühös arc kúszik be.

 – Most csak úgy játszol tovább? – kérdi Roni értetlenül.

 – Igen – válaszolja a szőke –, majd visszajön, ha rájött, hogy igazam van, Agreste bácsi tényleg nem szere…

Egy pofon csattan. A kis Chloé sápadt orcája azonnal pirosodni kezd a rá mért ütéstől. Még senki sem bánt vele ilyen kíméletlenül, ezért úgy meglepődik, hogy pislogni is elfelejt, de a várttal ellentétben nem kap hisztirohamot. Roni tudta, hogy előbb-utóbb elveszti az önkontrollját az elkényeztetett, arrogáns kislánnyal szemben, de eddig biztosra vette, hogy ez a tette véget vet majd a szüleik sok éves barátságának. Talán mégsem. Véronique kissé döbbenten realizálja, hogy az öntelt szöszi nem reménytelen eset, még nem olvadt egybe teljesen a környezetének elvárásaival. Talán még barátok is lehetnek.

– Ok nélkül bántottad meg. Menj, és kérj bocsánatot! – utasítja határozottan. Chloé lehajtott fejjel, megszeppenten fut a távozni készülő fiú után. Igen, a szőke lányka határozottan nem reménytelen.

            A nosztalgiázásból a csengő fülsüketítő vijjogása szakít ki, de a szőke lány látszólag nem is törődik az első óra kezdetét jelző hanggal.

 – Nem kéne mennünk? – kérdem szerencsétlenül.

 – Apuci majd elintézi a késést, az igazgató fél tőle – közli nemtörődöm hangnemben.

 – Ez így nem működik – figyelmeztetem –, egy közösség sem fog befogadni, ha úgy érzik, kivételeznek veled. – Az arca gúnyos fintorba torzul.

 – Ők már egyébként sem fognak befogadni. Azon a héten volt az első napom itt, amikor elmentél. A szokásosnál is kibírhatatlanabbul viselkedtem, aztán megint benne ragadtam. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, egyszerűen rossz hetem volt!

 – Aha – felelem, de észreveszem, hogy a hangja ismét megremeg. Nem lehetek túl meggyőző, mert Chloé összeszűkített szemekkel mered rám. – Remeg a hangod – teszem hozzá vállat vonva.

 – Az csak a sokk miatt van! Jól megvoltam nélküled is! – Ó, a jó öreg, Bourgeois-féle büszkeség! – Egyébként mit is keresel itt Rolandként?

 – Ez egy hosszú történet – hebegem. Égető tekintete kellemetlenül siklik végig rajtam – Vissza kell mennünk az osztályba! Ha meg sem próbálsz változni, tényleg nem fognak kedvelni – mentem ki magam a szorult helyzetből.

 – Délután mindent részletesen elmagyarázol! – közli ellentmondást nem tűrve, majd a karomat megragadva maga után húz az időközben csendessé vált folyosón. A sírós Chloé jobban tetszett, mint a határozott. Az utóbbival lehetetlen ellenkezni.

            A terembe betoppanva egy vörös hajú, nadrágkosztümös tanárnőbe ütközünk.

 – Bocsika – rikkantja Chloé nemtörődöm stílusban, de amikor jelentőségteljesen a szemébe meredek, korrigál – Akarom mondani, elnézést a késésért. Megmutattam Ronnak, hol vannak a mosdók.

 – Az egész épület ki van táblázva, ember! – kiabálja be egy kreol bőrű fiú, akinek fejhallgatója még óra közben is a nyakában lóg.

 – Szerintem mást csináltak. Mi van Chloé, lemondtál Adrienről? – csatlakozik a kockás inges lány is, de kékes hajú padtársnője oldalba böki. A fejhallgatós mellett helyet foglaló szőke fiú pedig paradicsomszínűre pirul. Ismerős vonások, szinte már világító, zöld szemek: gyorsan feltűnik, hogy ez csakis Adrien Agreste lehet. Nem voltunk barátok, de közös ismerőseink lévén párszor játszottunk együtt gyerekkorunkban. Mindig is sajnáltam a zsarnokoskodó apja miatt, de ennél többet nem igazán tudok felidézni vele kapcsolatban.

 – Csendet kérek! – szólal meg a tanárnő erélyesen, majd felénk fordul – Ti pedig ne álldogáljatok ott, menjetek a helyetekre!

            Lehajtott fejjel kullogok a padhoz, amely mellé a táskámat pakoltam. Nem túl bölcs dolog az első napomon magamra haragítanom a tanárokat, főleg, mert úgy járnék a legjobban, ha észrevehetetlenül meglapulnék, amíg az öcsém le nem vált. Akkor nem kéne tartanom a lelepleződéstől. Meglepődve veszem észre, hogy az előre kiválasztott helyemről Raphi vigyorog rám gúnyosan.

 – Hé, ott volt a táskám! – suttogom.

 – Nem fogok az ablak mellett ülni, megvakít a nap. A többi hely már foglalt.

A tanárnő jelzésértékűen köhint egyet, így haragos tekintettel befurakszom a fiú mellé.

 – Akik még nem ismernének, azoknak bemutatkoznék: Madame Bustier vagyok, a leendő osztályfőnökötök. Ebben az évben is sok ismerős arcot látok, aminek nagyon örülök. A mai napon még nem kezdődik a tényleges tanítás, azonban holnaptól belecsapunk a lecsóba – közli a tanárnő, miközben tekintete végigpásztázza a termet – Fogadjátok szeretettel az új diákunkat, Roland Fortier-t, aki Raphihoz hasonlóan a Michel Platini Académie futballtehetsége.

Amikor mindenki felém pillant, kicsit lejjebb csúszom a padban. Ekkor azonban átcikázik egy gondolat az agyamon – miszerint Roland biztosan nem így reagálna a vizslató szempárokra -, így inkább kihúzom magam, és megeresztek egy apró mosolyt.

Az óra a megszokott keretek között halad tovább: ismerkedés, a tanterv felvázolása, az órarendek kiosztása. Döbbenten veszem észre, hogy pénteken csupán egy matekunk van, a délelőtt többi része szabad.

 – Ne örülj úgy! – suttogja felém továbbra is azzal az idegesítő vigyorral Raphi – Azért van ilyen kevés óránk, mert az időnk többi részét az edzések töltik ki. Nagyobb meccsek előtt nem is járunk iskolába, és később kell bepótolnunk az addig átvett tananyagot.

  – Nem azt nézem – vágok vissza – Nincs biológiánk! – Való igaz, a világ legutálatosabb tantárgya nem szerepel a táblázat egyik rubrikájában sem.

 – És? – kérdez vissza értetlenül. Én csak mosolyogva megrázom a fejem. – Jut eszembe, Chloé nem jó áldozat. Igaz, hogy csinos, de betegesen hisztis is. Bár az előbbi elnézéskérése érdekes volt, nem ajánlom, hogy kikezdj vele. Szeszélyesebb, mint az időjárás. Nem mintha kedvelnélek, de azt még a legádázabb ellenségemnek sem kívánom, hogy a szöszi kitekertesse a nyakát az apja kopóival.

Egy pillanatig nem is értem, mire céloz a fekete hajú fiú, aztán hirtelen megvilágosodom: Te jó ég, ez azt hiszi, hogy tetszik nekem Chloé!

 – Nem arról van szó. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk.

 – Barátok, ja. Én szóltam! – motyogja hitetlenül mosolyogva. Nem csodálkoznék, ha a középső neve Vigyori lenne.

            Tanítás után Chloé magával rángat a város egyik legflancosabb éttermébe, azzal az indokkal, hogy a polgármester lánya nem ehet holmi útszéli kifőzdében. Elég érdekesen érzem magam tornacipőben és sötétzöld mellényben az öltönyös úriemberek, és elegáns ruhakölteményeket viselő hölgyek között, de Chlo látszólag nem zavartatja magát.

 – Magyarázatot! – vág rögtön a dolgok közepébe, amint leülünk egy bordó terítős asztalhoz. Egy - leginkább pingvinhez hasonlító - pincér megindul felénk, de a szőke lány egy intéssel elhessegeti.

 – Kéred szépen? – kérdezek vissza időhúzásként.

 – Inkább követelem, de ha úgy hamarabb megszólalsz…

            Mire elmagyarázom neki a történtek nagy részét (a Maxszal való találkozást természetesen nem említem – Apropó, hova tűnhetett az az irritáló kis szörnyeteg?), már három óra körül járhat, de Chloét nem zavarja az idő múlása, ugyanis hosszas ecsetelésbe kezd az osztálytársainkról.

 – A szemüveges, sötét bőrű lány, akinek szörnyű a stílusérzéke, Alya. Katica legnagyobb rajongójának mondja magát, még blogot is vezet róla. Nekem viszont Katica maga mondta, hogy imádnivalónak tart, szóval Párizs hősét még nem sikerült elüldöznöm a közelemből. Pedig ő olyan tökéletes! Egyszer megmentett a haláltól, azóta én vagyok a legnagyobb rajongója, Alya elbújhat mellettem. Az ő legjobb barátnője, Marinette a világ legszörnyűbb lánya. Egyszerűen gyűlölöm őt!

A szenvedélyes utálat, ami kicseng a hangjából még a szöszitől a meglepő, ezért óvatosan rákérdezek.

 – Miért? – Chloé kínosan körbenéz, látom rajta, hogy hazudni készül.

 – Természetesen Adrien miatt! – válaszolja végül a szokásosnál is jobban affektálva – Többet törődik vele, mint velem, pedig mi gyerekkorunktól ismerjük egymást. Az a kiscsaj úgy bele van zúgva, hogy megszólalni is alig tud, mégis vele foglalkozik helyettem.

Pontosan tudom, hogy nem az igazat mondja, mégis inkább úgy döntök, hogy egyelőre annyiban hagyom a dolgot.

 – Nino az a tipikus havergyerek, Adrient meg már ismered. A te Raphid a rosszfiú, de a háta mögött mindenki csak Hercegként emlegeti, Juleka…

 – Egy, nem az én Raphim – vágok közbe –, kettő, miért hívják hercegnek? Abban a fekete bőrdzsekiben inkább egy motoros fenegyerekre hasonlít.

 – Akkor csak én értettem úgy, hogy egy szobában alszotok? Ha nem hülye, márpedig nem az, előbb-utóbb feltűnik majd neki, hogy valami nem stimmel veled. Jobban járnál, ha addigra behálóznád.

 – Nem vagyok pók, Chloé, nem hálózok be senkit! Remélem, hogy nem jön rá, ha meg mégis, akkor ez van – vonok vállat lazán, de valójában rettegek a lelepleződéstől.

 – Te tudod. A herceges pedig egy régi sztori. Két éve, amikor először jött az iskolába, az osztályfőnökünk Mrs. Chase volt, egy szenilis brit öregasszony, aki a férje halála után teljesen becsavarodott. Volt egy lompos kutyája, akit még a néhai Mr. Chase-től kapott a négyszázezredik évfordulójukra. A feledékenysége miatt rendszeresen a diákokra bízta a kis tacskót. Amikor Raphi első nap bejött az osztályba, Mrs. Chase a borult tekintettel a semmibe meredve közölte, hogy ő itt a drága kutyusa, Herceg, minden nap hat és nyolc között sétáltassunk, és csak a tonhalkonzervet eszi meg, majd elviharzott. A tanárnő még azon a héten kórházba került, valami agyi rendellenességet állapítottak meg nála, de Raphit a mai napig ezzel cukkolják.

Mit mondhatnék, tényleg különös első benyomás lehetett, hogy valakit összetévesztenek egy ölebbel. Egy hófehér limuzin parkol le a járda mellett, közvetlenül az étterem üvegajtaja előtt.

 – Mennem kell – pattan fel Chloé – Elvigyünk?

 – Jó lenne – felelem, de ekkor észreveszem a díszes kristálycsilláron függeszkedő Maxot, aki szigorú tekintettel rázza a fejét – Mégis inkább sétálnék – helyesbítek.

A szőke lány értetlen képet vág, de mielőtt bármit kérdezhetne, felkapom a terepmintás oldaltáskát, és kiviharzom az elegáns vendéglőből.

Hali!

Ez most elég töltelék részre sikeredett, de néha ilyenek is kellenek. Sikeresen túl vagyok minden témazárón, szóval ezentúl valószínűleg rendszerese(bbe)n hozom majd a részeket. Köszönöm szépen az előző részhez érkező kommenteket! Chloé furcsa személyiségéről pedig annyit, hogy később nagyobb szerepe lesz a történetben... Pontosabban készülök egy komplett második évadot írni, aminek ő a főszereplője, de ez még a jövő zenéje. Mindenesetre ezt a beleragadok a szerepbe érzést első kézből tapasztaltam, tehát jól esik írni róla, még úgy is, hogy nem tudom rendesen megmagyarázni.

Ölel, Hyacinth