Chapitre 1

Sosem gondoltam volna, hogy Párizs még meglepetést tud okozni számomra. Az meg végképp eszembe sem jutott, hogy képes vagyok eltévedni a saját szülővárosomban, mely felett fix tájékozódási pontként ott magasodik az Eiffel-torony. Magasodott. Ugyanis ma délután, pontban öt óra negyvenöt perckor mintha a föld nyelte volna el a robosztus acélhegyet, ami csak a turisták szerint mutatós. Párizs jelképe, mi? Miért nem lehet a Louvre, annak legalább valami haszna is van, és nem csak áll a város közepén, ahol, megjegyzem, cseppet sem passzol bele a látképbe. De a térképekkel és kamerákkal felpakolt külföldiek másképp gondolják. Éppen ezért is okozott óriási felbolydulást, amikor a város jelképe egyszerűen felszívódott. Boltosok rohantak ki az üzleteikből, kíváncsi tekintetű gyermekek lestek ki a társasházak apró ablakaiból, és turisták rohangáltak pánikba esve, akár egy megvadult marhacsorda. De úgy tűnt, a párizsi lakosok nem féltek. Sikerült elcsípnem néhány beszédfoszlányt, miszerint Katica és Fekete Macska majd ismét megmenti a várost. Hallottam már a város legújabb szuperhőseiről, de villámcsapásként ért a hír, hogy valószínűleg nem csupán illuzionisták, mint eredetileg gondoltam. Vagy ha azok, remek érzékük van a többemeletes építmények elpárologtatásához, amit azért nehezen hiszek el.

A gondolataimat marcangoló értetlenség akkor sem tűnik tova, amikor az acélmonstrum visszatér eredeti helyére, és az utcákon üdvrivalgás zaja söpör végig. Az egyik elektronikai szaküzlet televízióinak képernyőin a rendkívüli híradó szlogenje jelenik meg, majd Nadja Chamack jelentkezik élőben a frissen előkerült Eiffel-torony mellől. A hang nem hallatszik át a kirakat vastag üvegén, de a távolban, kamerákkal körülvéve egy piros, fekete pöttyökkel tarkított maszkos lány, és egy cicafüles, tetőtől talpig bőrt viselő fiú mosolyog türelmetlenül. A lány villogó fülbevalójára mutat, majd akrobatikus mozdulattal felugrik az egyik ház tetejére, és eltűnik az éjszakában. A fiú csibészes mosolyt villantva meghajol, majd ő is követi társát. Megrázom a fejem, miközben tovább haladok, immár célirányosan Párizs jelképe felé. Mindig is nyitott ember voltam, de ennyi fejlemény túl sok egy napra. 

A város utcáit már rég a hold ezüstszínű fénye világítja meg. Egy keskeny sikátorba befordulva furcsa zajra leszek figyelmes. Idegesen pillantok körbe, az egyik szemetesláda tövében pedig mozgó árnyakat veszek észre. Egy emberalak hatalmas, repülő lénnyel hadakozik. Elég horrorfilmet láttam már ahhoz, hogy azonnal tovább akarjak állni, de valamiféle láthatatlan erő miatt földbe gyökerezik a lábam. Nézem még pár pillanatig a küzdelmet, amikor valami megcsillan a szemem sarkában. Egy különös, jojószerű tárgy az, rajta egy teknős páncéljának jellegzetes hatszögeivel. Óvatosan közelebb merészkedek a küzdőkhöz, mire szinte mellbe vág a felismerés: Amit addig óriási, repülő szörnyetegnek gondoltam, valójában egy kimondottan apró, de meglehetősen erőszakos, éjfekete pillangó. Érzem a belőle áradó sötét energiákat. A másik küzdő fél egy idős, ázsiai férfi, süt róla a harci jártasság, azonban sajnos az is, hogy az évek múlásával csontjaival együtt mozdulatai is berozsdásodtak. Amikor a férfi lábai összecsuklanak, egy kisebb sikoly kíséretében, ösztönből hajítom oda neki a jojót. Gyors mozdulattal sikerül elkapnia, majd a zsinórjánál fogva néhányszor megforgatja, számomra felfoghatatlan gyorsasággal. Mire észbe kapok, a pillangó már fehér színű, és békésen telepszik rá egy láda muskátlira. A férfi felém pillant, miközben leporolja piros, liliommintás ingét.

 – Köszönöm, kishölgy – szólal meg kisvártatva. Csodás! Az első ember, aki szembejön velem az utcán kitalálja, hogy nem vagyok fiú. Tényleg hiába fosztottak meg a gesztenyebarna tincseim nagy részétől?

 – Az a sikoly elég árulkodó volt – jegyzi meg visszafojtott mosollyal az öregember, én pedig csak ekkor veszem észre, hogy gondolataim akaratlanul is kiszöktek a számon. A helyzet egyre ijesztőbbé válik. Az rendben van, hogy néhány könyvben a főszereplő nem szándékosan mondja ki azt, ami elméje mélyén rejtőzik, de ez a valóságban cseppet sem hat olyan természetesnek.

 – Mi volt az a pillangó, ami csak úgy árasztotta magából a rosszat? – faggatózom enyhén sokkos állapotban.

 – Egy akuma – válaszolja a férfi.

 – Köszönöm szépen, most már tényleg mindent értek – vágom rá enyhén hisztérikus hangnemben, de amint rádöbbenek, milyen udvariatlanul szóltam egy idős emberhez, rögtön elszégyellem magam, és elmotyogok egy erőtlen elnézéskérést.

 – Gonosszá változtatott kis lény, akit Halálfej irányít. Megszállja azokat, akikben túl sok a negatív érzelem, Halálfej rajtuk keresztül akarja megszerezni Katica és Fekete Macska amulettjét, amelyek segítségével övé lehetne a világuralom.

 – Világuralom? Komolyan? Kissé klisés cél, nem? – hitetlenkedek.

 – Senki nem tudja pontosan, mik az igazi ambíciói, de a világuralom a legkézenfekvőbb megoldás –feleli, miközben a tarkóját vakargatja – De most, hogy itt van ez a Páva is… – ekkor alig észrevehetően felcsillan a szeme. Kotorászni kezd az elnyűtt, bőrből készült táskájában, és egy kis faládikót emel ki belőle.

 – Ajándék – közli, majd a terepmintás oldaltáskám zsebébe tuszkolja a dobozt. – Remélem, nem bánom meg – mormolja az orra alatt szórakozottan. Meglepően légies mozdulatokkal suhan el mellettem, akár egy könnyed nyári fuvallat. Mikor hátranézek, a sikátor már üresen tátong mögöttem. Borzongás fut végig a gerincemen. Vajon mennyi az esélye annak, hogy ha kinyitom ezt a ládát, felrobban az egész város? Végül úgy határozok, hogy a kíváncsiságom károsabb hatással lehet rám, mint egy tenyérnyi méretű doboz tartalma, és mivel a kis tárgyat a fülemhez emelve nem hallok belőle kiszűrődő gyanús ketyegést, óvatos mozdulattal felpattintom a szépen faragott fedelét. Egy érdekes alakú – leginkább rókafarokhoz hasonlító – medál néz vissza rám. Na, nem szó szerint, de ha a pillangónak sötét aurája volt, akkor ez csak úgy ontja magából a fényt és az életet. Vigyázva emelem ki a ládából, a hozzá tartozó lánccal együtt, majd egy furcsa késztetésnek eleget téve átvetem a fejemen. A medál úgy simul a kulcscsontomra, mintha mindig is hozzám tartozott volna.

 – Tudjuk le a kötelező köröket – hallatszik mellőlem egy vékony hang –, ijedj meg, vedd le a nyakláncot, aztán hagyd itt az utcán, Fu mester úgyis érte jön.

A parányi, rókaszerű lényt megpillantva akaratlanul is ugrom egyet hátra. Vörös bundája csapzottan, szerte-széjjel áll, nagy, sárga szemeiben végtelen unalom ül.

 – T-te meg mi vagy? – dadogom meghökkenve.

 – Muszáj ezt? Max, róka kwami. Mondanám, hogy örvendek, de az orbitális hazugság lenne – válaszolja a kis lény nyúzott hangon. – Figyelj, én sem akarok veled dolgozni, te sem szeretnél spontán szuperhőssé válni. Csak vedd le a nyakláncot, és tégy úgy, mintha mi sem történt volna. Hiába beszélek én Fu mesternek, ő nem hallgat rám. Katicával és Macskával hatalmas szerencséje volt, de én nem vagyok olyan segítőkész, mint Tikki vagy Plagg. Nincs kedvem összetört szíveket ápolni, önbizalmat építgetni, hogy aztán végül úgyis meghaljanak vagy depresszióba zuhanjanak. Nekem nincs gusztusom jó képet vágni ehhez.

 – Mi van? – Kezdek pánikba esni. A hangom legalább egy oktávval feljebb cseng, mint egyébként. Nagy nehezen nyugalmat erőltetek magamra, és igyekszem megzabolázni vágtázó pulzusom, de Max gúnyos hangja ismét kizökkent.

 – Áh, szóval még lány is vagy! Kiváló. Mivel a kezdeti sokk még nem múlt el, addig elmesélek neked egy szép történetet. úgyis hamarosan elfeledtetem veled az egészet. Reméltem, hogy mindezt sikerül megspórolnom, de úgy tűnik, mostanában semmi nem alakul a kedvem szerint. Az utóbbi időben Halálfej egyre aktívabb, ez eléggé leköti Katica és Fekete Macska, Párizs jelenlegi védelmezőinek idejét. Ez még nem lenne gond, jól boldogulnak vele, de néhány hete új szuperhős tűnt fel, aki minden valószínűség szerint Halálfejnek dolgozik. A Páva hipnózissal az uralma alá hajtja az embereket, valószínűleg sereget toboroz a hősök ellen. Fu mester tart tőle, hogy a dolog előbb-utóbb nagy méreteket ölt, ezért már napok óta keres valakit, aki alkalmas a Róka erejére, és megfékezheti a Pávát. Tudod, ez afféle alapdolog: minden amulett hordozójának van egy másik pólusa: Fekete Macskának Katica, a Teknősnek a Méh, míg a Pávának a Róka. Ők képesek megfékezni a másikat, de egyben ki is egészítik egymást. Jó csapatot alkotnak, de ha nem egy oldalon állnak, egymást győzhetik le a legkönnyebben. A Pillangó másik pólusáról senki nem tud semmit, éppen ezért számít nagy vállalkozásnak megkísérelni Halálfej legyőzését. A legenda szerint van egy rég eltűnt amulett, amiről a Nagy Őrző sem rendelkezik információkkal. Ezért a Pillangó posztja a legalkalmasabb a visszaélésre. Úgy tűnik, te lettél a kiválasztott, de biztosíthatlak, hogy a mester ezen döntését kizárólag a kétségbeesés szülte.

 – Szóval… – kezdem nyugtalanul – Vannak ezek az amulettek, amik szuperhőssé teszik az embereket. De azt a Halálfej fickót az övé valamiért gonosszá tette…

 – Inkább ő tette gonosszá az amulettet – vág közbe türelmetlenül Max.

 –… és most megjelent ez a Páva – folytatom a kis kwa…valami megszólalását figyelmen kívül hagyva. – Sürgősen kell valaki, aki megállítja, ez a Fu mester pedig az első sikátorban szembejövő embert választotta.

 – Biztos látott benned valamit – von vállat Max. Hirtelen kellemes bizsergést érzek a mellkasomban, amitől pillanatokon belül lenyugszom.

 – Ezt te csináltad? – tudakolom a helyzethez képest közömbösen.

 – Kwami trükk. Nem akarom, hogy infarktust kapj a rád áramló információtengertől. Most szépen elfogadtad, hogy létezek, nagyobb hisztéria nélkül, sőt, megkaptad rólunk az alaptudást is. Mint egy aranyos, tömörített fájl a számítógépen. Köszönd meg szépen!

 – Miféle tömörített... – kérdezném, de a hangom elcsuklik, mert az elmémet képek és szavak kavalkádja kezdi ostromolni. Hasogat a halántékom, mintha egy vésővel feszegetnék a koponyámat. Amikor a sajgás alábbhagy, vádló tekintettel meredek Max irányába.

 – Azt nem mondtam, hogy fájdalom nélküli. Most minden lehetséges kérdésedre megkaptad a választ. Nincs több kíváncsiskodás. Na, térjünk a lényegre, nem akarsz szuperhős lenni, egy legyintés, és elfelejted az egész mai estét.

            Hirtelen ülök fel az ágyban, a rugók megreccsenek az egyenetlen terheléstől. Már megint ez az álom. Vagy emlék? Az érkezésem éjszakájának képei zavarosak. Egy hete lakom az André Bourgeois, Párizs polgármesterének tulajdonában álló óriási hotelkomplexumban. A mai napon kell beköltöznöm a Michel Platini Académie kollégiumába. Hogy felejthetném el? Max lépten-nyomon emlékeztet rá. Várjunk csak! Max. Nem álom volt. Az első este képei kezdenek egyre inkább körvonalazódni előttem. Amikor a kwami megpróbálta kitörölni a memóriám, semmit sem éreztem, Max tanácstalanul állt a helyzet előtt, véleménye szerint a „trükknek” – mert erre a varázslat szó elcsépelt és nem megfelelő - működnie kellett volna, azonban én továbbra is mindenre emlékeztem. A kwami végül arra jutott, hogy addig kénytelen lesz velem maradni, amíg meg nem találja a módját annak, hogy sikeresen eltüntesse a fejemből a kéretlen szoftverfrissítést, mert az nagyon könnyen veszélyessé válhat a hősök számára.

            Az eltelt hét alatt megszoktam a vörös kwami társaságát, és valamilyen szinten ő is megbékélt velem, már ha a csípős megjegyzéseit nem számítjuk. Ennek ellenére természetesen nem vágyom a felelősségre, hogy a párizsiak jövője múljon rajtam, így amint Max megtalálja a módszert a teljes törlésre, én boldogan engedem majd útjára. Jelenleg viszont az a legfontosabb, hogy az öcsémre koncentráljak, és minél életszerűbben játsszam el Rolandot a Michel Platini Académie falai között.

Páva érdeklődve pásztázza végig a várost az Eiffel-torony tetejéről. Valami megváltozott, de fogalma sincs arról, mégis mi lehet az a dolog. Mindenesetre ezentúl óvatosabb lesz. A messze földről híres megérzései azt súgják, hogy valaki hamarosan megpróbálja megakadályozni a ténykedéseit. 

Köszönöm szépen a prológushoz érkezett hozzászólásokat és üdvözlöm a feliratkozókat! Remélem, nem fogok nektek csalódást okozni, bár még bele (vissza) kell rázódnom az írásba. Nem szeretek a részek után ilyen felesleges szösszeneteket írni, valószínűleg nem is lesz sok, de fontosnak tartottam közölni, hogy a jövő héten vizsgázom történelemből, úgyhogy hétvégén valószínűleg nem lesz új rész.

Mindenkit ölel, Hyacinth