2016. május 20., péntek

Chapitre 2

                   Túl nyugodtan viselkedem mostanában. Max valószínűleg továbbra is alkalmazza a kis trükkjeit, mert különösképpen sosem érzek dühöt az irányában. Pedig hogy megérdemelné az a mindent felforgató apró szörnyeteg! Egyszer itt van, egyszer ott, de garantáltan a legrosszabb helyen. Tegnap a portás orra előtt repkedett, amikor azt feltételezte, képes láthatatlanná tenni magát. Nem volt. Szegény öregembert meg kirúgták, amikor óriási, vörös, beszélő legyekről panaszkodott a szállodavezetőnek.
 – Ezt nem hiszem el! – robban be az említett morgolódva a nyitott ablakon – Amikor Fu mester megkapta a könyvet, azt gondoltuk, hogy a dolgok innentől egyenesbe jönnek, erre kiderül, hogy a városban van valami, ami elszívhatja a varázserőnket. Ó, mesés – fújtat, amikor észreveszi, hogy ébren vagyok.
 – Mi történt? – kérdezem igyekezve elnyomni egy ásítást – Ha már rám bocsátottad ezt a természetellenes közönyt, jogom van válaszokat kapni.
 – Éppen ez az! – kiáltja feldúltan, miközben ide-oda röpköd a meglehetősen méretes szobában. – Egy plusz varázslat sem maradhat! Mindet le kell venni.
 – Nem értem – nyögöm ki fáradtan.
 – Persze, hogy nem! Azok a nyavalyás, korlátolt emberi elmék! Nem használhatom többé a trükkjeimet. Fu mester mindenkinek parancsba adta, hogy a Nagy Könyvben szereplő varázslatok egyikét sem alkalmazhatjuk, mert Halálfejnek valószínűleg hozzáférése volt a kötethez, mielőtt az visszakerült a Nagy Őrzőhöz. Lehetséges, hogy módot talált rá, hogy a segítőik trükkjeit a hősök ellen fordítsa. Nem kockáztathatunk most, amikor a Páva miatt minden a feje tetejére állt.
 – Szóval most valószínűleg haragudni fogok rád? És végre képes leszek kidobni azt az idegesítő fejed az ablakon? – furcsa elégtételt érzek. Lehet, hogy a varázslat már gyengül.
 – Ez… – kezdi Max, de hirtelen elakad – Szükségünk lesz a segítségedre.
 – Honnan veszed, hogy segíteni fogok? – tudakolom rosszat sejtve.
 – Figyelj, hazug kisasszony, tudom, hogy nem leszel hős, inkább visítva hajítod el a láncot, amint levettem a bűbájt. Éppen ezért… – Egy kacskaringós szimbólumokkal körbefuttatott, vékony rézpálcát vesz elő, majd a jobb lábamhoz suhan. A fém összezárul a bokám körül. Már éppen megkérdezném Maxot, hogy mégis mi a csodát művel, amikor a szemeim előtt feje tetejére áll a világ. A koponyám lüktet, az agyam helyére mintha izzó lángtenger költözött volna. Egy pillanatra minden elsötétül, majd fájdalmasan nekiütődöm egy házfalnak. Az érkezésem napjának sikátorában. Jeges rémület marcangolja a torkomat, csodálom, hogy az ellentétes hőmérsékletektől nem párolgok el itt nyomban. Az addigi közönyös csend üresen tátongó helyére pillanatok alatt beissza magát a tehetetlen düh és a mértéktelen kétségbeesés, egy cseppnyi hitetlenkedéssel vegyítve. A rókafarkas nyakláncért, minden gondom okozójáért nyúlok, de meglepve tapasztalom, hogy az ékszer szőrén-szálán eltűnt. A megkönnyebbülés és az értetlenkedés vív bennem ádáz párharcot, melyből végül az utóbbi kerül ki győztesen.
 – Max, te rohadt kis szörnyeteg! Tudom, hogy ott vagy valahol! – ordítom idegbetegen – Most szépen idedugod azt a loncsos pofikádat, és elmagyarázod, mit keresek itt megint!
 – Bravó! – hallom meg fentről azt az irritáló hangot – Még a szemeid is vérben forognak!
 – Mi a jó eget csináltál, te… démonivadék? – Nem vagyok olyan hangulatban, hogy tüzetesebben is elemezzem a káromkodási repertoárom szűkösségét. Max után kapok, de már csak a levegőt markolom, ő pedig két méterrel arrébb üldögél egy virágláda szélén. – Elvetted az érzelmeimet! Egy hétre zombit csináltál belőlem!
 – Nem akarlak elkeseríteni, hazug kisasszony, de összesen két óra telt el az akumás incidens óta. Egy hétig az agyadban lenni, na, az még nekem is kihívást jelentene.
Lassan esik csak le, hogy miről beszél az a kis szörnyeteg.
 – Az agyamban? – kérdezek vissza döbbenten. A sokktól még ordítani is elfelejtek, de rögtön bepótolom az elmaradást – Manipuláltad a gondolataimat?
 – Mondtam én, hogy trükk, és nem varázslat. Be tudok mászni a fejedbe, az agyad irányításával meg tudom babrálni az időérzékedet, sőt, egy teljes párhuzamos dimenziót teremthetek neked, amíg én a problémán dolgozom. Természetesen az csak a gondolataidban létezett. Nem időigényes folyamat, és mivel kikapcsoltam az érzelmi központodat, a hisztériát is kihagyhattuk. Sajnos az információk, amiket azért adtam, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőled, túlságosan gyorsan kavarodtak el a saját gondolataiddal, ezzel pedig nem számoltam. Ne tátsd a szád, a te hibád, amiért olyan zavarodott és feldúlt vagy!
 – Még rám is fogod, te…
 – Ördög fattya? Esetleg Sátán masinisztája? A sértéseket inkább gyakorold egy kicsit! – Megáll az ész, még jól is szórakozik!
 – Miért vagy itt? Hol a nyaklánc?
 – Rajtad – közli, mintha csak egyértelmű lenne – Ha nem lenne, nem is szórakozhatnék itt az emberi balgaságon, vagy legalábbis senki nem hallhatna, ami feleannyira sem mulattató. Mielőtt még megállapítanád, hogy „De nincs is a nyakamban” vagy valami hasonló mély gondolatod lenne, nézz a jobb lábadra.
Lelki állapotomat remekül tükröző, darabos mozdulattal tűröm fel az öcsém bő farmerjának szárát. A lélegzetem is eláll, amikor megpillantom a bokám köré fonódó rézlapot, rajta a rókafarok alakú medállal. Gyönyörű ékszer lehetne, azonban nincs rajta kapocs. Sem más, ami arra utalna, hogy levehető.
 – Jól látod. Rajtad marad és ez még nem minden.
 – Dehogy marad. Valami betonvágóval csak le lehet operálni, egy fém sem olyan ellenálló. Amint ezen szavak elhagyják a számat, a rézlap összenyomódik, majd kegyetlenül égetni kezd.
 – Nem vágom le! – visszakozom elfúló hangon. A fájdalom rögvest tovatűnik. Vádló tekintettel rontok neki Maxnak: – Ezt azonnal fejezd be! Ha a fejembe másztál, igazán észrevehetted volna, hogy az elkövetkező időkben szükségem lesz a lábamra.
 – Nem én csinálom – vigyorodik el kárörvendően –, a medál az. Nekem nem is szabad használnom a trükköket, rémlik? Ha lehetne, már rég pihennék, mert nem kéne idióta stratégiákon törnöm a fejem. Fu mester adta azt a szalagot, hogy magamhoz tudjam láncolni a kiválasztott új hőst, ha szökni próbálna. Nem gondoltam, hogy használni fogom, de a véletlenek sorozata kihozta belőlem a régi, szorgalmas Maxot, és rád adtam, mielőtt belegondoltam volna, hogy milyen kötöttséget jelent. Mostantól kénytelen leszek elviselni azt a hisztis fejedet, hazug kisasszony.
– A hisztis fejemet? Te robbantál be csak úgy a semmiből, egy ideje semmit nem én irányítok magam körül! – Azt hiszem, ez a valódi és a legnagyobb problémám. Kicsúszott a kezemből a kontroll, és borzasztó érzés, hogy a dolgok egyáltalán nem a terveim szerint haladnak. Idegesít, hogy mostanában minden ember és körülmény a komfortzónám elhagyására kényszerít – És mit is jelent ez a „kénytelen leszek”? – eszmélek fel hirtelen.
 – Fu mester biztos volt benne, hogy annak, akit a Róka szerepére kiválaszt, annak lesz annyi esze, hogy ne akarjon ekkora felelősséget a vállára venni. A medál áthelyezésével, a mester szabadjára engedte a nyaklánc életerejének egy részét. Mondhatjuk úgy is, hogy a csinos kis bokaláncod minimálisan ugyan, de saját öntudatra kelt. Ahányszor csak megtagadod a kötelességedet Rókaként, addig kínoz majd, amíg nem teljesíted, amit meg kell tenned. Ha túl sokáig figyelmen kívül hagyod - ami, megjegyzem, azzal a törékeny halandó testeddel elég nehéz lesz - maradandó sérülést okozhat. Viszlát, futball!
 – Te kis… – rontanék neki, de elégedett mosolya megtorpanásra kényszerít.
 – Úgy vélem, a medál nem nézné jó szemmel, ha kinyírnád a hozzá tartozó kwamit. Cserben szeretnéd hagyni az öcsédet? A gondolataidban ebbe a lehetőségbe is belebotlottam.
Tudom, hogy az apró szörnyeteg csupán bűntudatot akar ébreszteni bennem, mégis sikerül előcsalogatnia azt az ismerős, fojtogató érzést, ami a repülőn is magával ragadott. Roland annyiszor segített ki különböző, kínosabbnál kínosabb helyzetekből, nekem mégis az jár a fejemben, hogyan tudnék elhátrálni ettől a nevetséges tervtől, ahelyett, hogy az öcsém boldogságára gondolnék. Roland nem haragudna rám, ha egyszerűen elfutnék, mint azt már számtalan alkalommal megtettem, mégis, nem bírnám ki az életteli tekintetébe visszaköltöző kétségbeesést. Ideje, hogy én húzzam ki őt egy szorult helyzetből. Ez egyszer nem a könnyű utat fogom választani. Talán a kialvatlanságom is közrejátszik, hogy a melegebb égtájakra küldése helyett viszonylag normális hangnemben szólok Maxhoz.
 – Tehát együtt ragadtunk?
A kis kwami megismerkedésünk óta először mutat érzelmet a gúnyon és az elégedetlenségen kívül.
 – Elfogadod? Semmi hiszti, gyilkossági kísérlet vagy hajtépés? –kérdi meglepetten.
 – Van más választásom?
 – Határozottan nincs – feleli – Ha lenne, hidd el, már megtaláltam volna.
 – Remek – sóhajtom fáradtan – Követed minden lépésemet, vagy csak akkor jelensz meg, ha kellek? Az utóbbinak jobban örülnék. Vagyis leginkább annak, ha sosem kellenék.
 – Egek ura, jobb dolgom is van annál, hogy minden pillanatban a szerencsétlenségedet figyeljem, hazug kisasszony. Nem is látsz addig, amíg nem muszáj, de a dolgok menetéről még be kell számolnom. A lényeg a következő: Már meséltem neked a hősök párosításáról, remélem, emlékszel, mert nem mondom el még egyszer. Azt is említettem, hogy ők tudják egymást a legegyszerűbben legyőzni. Létezik egy tükör, a Miroir, ami képes hatástalanítani a Páva különleges képességét. Az ő ereje a hipnózisban rejlik, de mindezt csak átváltozásonként egyszer tudja véghez vinni. Az a dolgod, hogy ne engedd a Pávának, hogy hadsereget toborozzon: ahányszor csak próbálja, el kell nyeletned az erejét a tükörrel.
 – Átváltozásonként? – kérdezek vissza döbbenten. – Mivé változik? Valódi pávává?
 – Ez pedig a másik. Ha át akarsz változni, csak mondd, hogy „Változtass át!”.
 – Változtass át? Na de… – elakadok, amikor látom, hogy Max pirosas felhővé válik, ami sebesen közeledik a medál irányába.
 – Idióta! – hallom a dühödt kiáltását, mielőtt eltűnne. Furcsán kezdem magam érezni, majd vörös köd gyűlik körém. Amikor a homály eltűnik, tanácstalanul pillantok körbe Max után kutatva, de tekintetem megakad a ruházatomon. Az öcsém kockás ingje és kopott nadrágja helyett narancssárga, testhez simuló öltözéket viselek, a hasamon egy fehér folttal. A lábaimat pedig hasonló színű, masszív csizma takarja. Miközben fordulok egyet, mozgást veszek észre a hátam mögött. Ez tényleg egy rókafarok? Hirtelen a fejemhez kapok. Az arcomat Katicáéhoz hasonló alakú maszk fedi, ami minden bizonnyal szintén narancssárga. Hitetlenkedve sétálok el egy apró ruhaüzlet kirakatáig, melynek üvegét halvány neonok világítják meg. A lélegzetem is elakad, amikor megpillantom a tükörképemet: úgy nézek ki, mint egy valódi szuperhős. Mint Katica, vagy Fekete Macska. Most már te is közéjük tartozol – emlékeztetem magamat – Legalábbis egy időre. Aprót sikkantok, amikor észreveszem, hogy hátközépig érő hajam ismét a régi, az alsó, fehér részét leszámítva. A fonatom vöröses fénye is egy árnyalattal intenzívebbé vált. A rókafarkas lánc pedig ismét a nyakamban lóg. És a látásomnak… semmi baja. Ugyanolyan éles a kép, mintha rajtam lenne a szemüvegem, pedig a ruháimhoz hasonlóan az is felszívódott. Mégis hogyan lehetséges mindez?
 – Max, hol a jó égben vagy? Ez nem humoros, te mini szörnyeteg! Változtass vissza!
Feltűnik a vörös köd, majd ismét megjelennek a saját ruháim, a medál pedig visszakerül a bokámra. Max szitkozódva jelenik meg a szemeim előtt.
– Megvárhattad volna, hogy elmondjam, amikor átváltozol, nem tudom tartani veled a kapcsolatot. Szerencsére a rendkívül kreatív visszaváltoztató mondatra magadtól is rájöttél. Egyébként a végkimerülésemig úgy maradtunk volna. Mellesleg egy fontos dolgot még tudnod kell: a te képességed, hogy bárki alakját felveheted, akivel előtte valamilyen módon kapcsolatba kerültél, azonban kizárólag addig, amíg nem érintkezel másik emberrel. Viszont ezután öt perc múlva visszaváltozol, mert az alakváltás elveszi az energiámat. Az amuletted jelzi majd, hogy mennyi időd maradt.
 – Láttam, Max. Tökéletesen láttam. – bököm ki áhítatosan.
 – Ez egyértelmű, hazug kisasszony. Egy szuperhősnek hátrányt jelenthet, ha nem tudja megkülönböztetni az ellenséget egy tál spagettitől. Apropó spagetti, igazán kereshetnél nekem valami ennivalót.
 – De én sosem láttam, hát nem érted? Mindig azt a millió dioptriás pápaszemet kellett viselnem miatta, most meg hirtelen… bumm.
 – Ez aztán a szókincs. Már mondtam, hogy a szemednek muszáj tökéletesen működnie. De igazán figyelhetnél egy kicsit rám is. Éhes vagyok!
 – Mit csináljak? Fogjak neked mini tyúkokat? – kérdezem gúnyosan.
 – Elegem van! – fakad ki drámaian – Keresek valami ehetőt és kellemesebb társaságot. Ha szükségem van rád, majd megtalállak.
Az utolsó mondata inkább fenyegetésnek hangzik, mint ígéretnek, de ezt a részletet elengedem a fülem mellett. Hiszen az imént, abban a furcsa ruhában minden forma tökéletesen körvonalazódott előttem, annak ellenére is, hogy a szemüveg nem nyomta az orromat. Mindig is az életem legkellemetlenebb részeként tekintettem a sötétkék keretes tárgyra, de az idők során megtanultam figyelmen kívül hagyni. Próbálkoztam kontaktlencsével is, de a szemem rosszul reagálta le a belé kerülő idegen eredetű anyagokat, így azt is feladtam. Erre jön ez az idegesítő lény, és egy pillanat alatt visszaadja azt, amim sosem volt: az éles látás örömét.
            A gondolataimba ragadva csak homályosan észlelem, hogy Max felröppen a vörös cserepes háztetők közé, majd elsuhan egy közeli tér felé, ahol egy háztömb alatti pékségből ínycsiklandozó illatok szűrődnek ki.

            Páva tökéletesen tisztában van vele, hogy a róka kwami megjelenése csak bajt jelenthet, amikor jelmeze nélkül, Tom Dupain pékségének beülős részéből figyeli az édességes pult finomságait dézsmáló lényt. Ezek szerint életbe léptettek ellene egy másik amulettet. Ezentúl minden bonyolultabb és fárasztóbb lesz. A fiú nagyot sóhajt, majd rámosolyog a rendelése felvevésére kiküldött Marinette-re. Aranyos kislány, jó Katica válhatna belőle. Azonban ha sikerül az, amit Halálfej tervez, nem lesz ideje kibontakozni. Kár érte. Marinette udvariasan mosolyog, de ujjai türelmetlenül dobolnak a kezében tartott jegyzetfüzet borítóján. Páva ezt észrevéve elüldözi a nyomasztó gondolatait.
 – Egy szelet rókafarkat kérnék – mondja ki az első sütemény nevét, aminél a cikornyás aranyindákkal díszített étlap kinyílik. A sors iróniája kísérteties.


Hali!
Egy - feltehetőleg sikeres - vizsga letudva, már csak kettő van hátra. Mostanában meglepően sok az ihletem, úgyhogy a hétvégén elképzelhető, hogy befejezek még egy részt, de semmi nem biztos. Minden nemű visszajelzésnek örülök, és köszöntöm az új feliratkozókat! Elképesztő élmény, hogy már tizenegyen vagytok.
Továbbra is mindenkit ölel, 
Hyacinth

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt. :3 Szépen fogalmazol, már várom a következő részt. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett :) Remélhetőleg hamarosan kikerül a folytatás :)
      Hyacinth

      Törlés
  2. Nagyon tetszett*-* szépen fogalmazol, jól használod a szavakat. Viszont vannak benne helyesírási hibák, amikért elég kár, mert, biztos, hogy nem szándékosan ejtetted őket. Ha esetleg szükséged lenne egy bétára, keress meg: nikike357@gmail.com
    Ölel,
    Lettie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a dicséretet, valamint a segítséged felajánlását is! :) Igazság szerint van egy osztálytársam, aki átnézi a részeket, csak mindig olyan türelmetlen vagyok,hogy nem várom meg, amíg visszaír, hanem rögtön kirakok mindent, aztán a javítgatás szépen elfelejtődik :)
      Mindenesetre még egyszer köszönöm az ajánlatot, feltétlenül átgondolom :)
      Hyacinth

      Törlés
  3. huu... ez nagyon jó :3 kíváncsi vagyok, mi lesz belőle :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Majd elválik, de annyit elárulok, hogy sok-sok bonyodalom :D

      Törlés