Prologue

            Bosszankodva csapom be magam után a kórházi szoba fehér ajtaját. A kezdeti aggódást és féltést Roland iránt felváltotta a kontrollálhatatlan düh a meggondolatlansága miatt. Ha én ilyen lehetőséget kapnék, biztosan nem kockáztatnám az épségem holmi háztetőre mászással. Vagy legalábbis nem pottyannék le olyan ügyetlenül, mint az öcsém. Három emeletnyit zuhanni, miközben Párizsban vár a Michel Platini Académie futballcsapata, ahonnan szinte egyenes az út az ifjúsági válogatottba kerüléshez, enyhén fogalmazva is a szerencsétlenség egy kimondottan magas foka.

            Az öcsémnek szerencséje van, hogy életben maradt. Nem értek az orvosi szakkifejezésekhez (és egyébként is rühellem a biológiát), de abban biztos vagyok, hogy nem azért műtötték egész éjjel, és kapott nyaktól lábujjig gipszet, mert olyan jól van, hogy egy hét múlva vigyorogva utazhasson Franciaországba. Pedig nagypapa is hányszor mondta neki, hogy ne másszon fel mindenhova a labda után! Neki aztán lehet beszélni, mert mi baj történhetne? Ez, öcsi, ez! Egy életre szóló lehetőséget szalasztasz el, csak mert nem számoltál a veszéllyel! Még volt képe mosolyogva tréfálkozni, miközben látszott rajta, hogy legszívesebben nyüszítene a fájdalomtól, amikor hozzáértem a kezéhez! Ha csak valaki pótolható lenne, vagy biztosan meggyógyulna az első meccsekig! De egy kapust nehéz, sőt, lehetetlen hosszabb ideig nélkülözni. Valaki mást fognak berakni a helyére, és onnantól kezdve semmi szükség nem lesz rá.

            Felbőszült bikaként trappolok végig a fertőtlenítő szagú folyosón. A dühödt fújtatásomtól bepárásodik a szemüvegem lencséje. Ideges mozdulattal veszem le, majd végighúzom rajta a törlőkendőt. Már meg sem próbálom közben kinyitni a szemem. Pontosan tudom, mit látnék: nagy, színes, táncot járó foltokat. Egy ideje már az álldogáló embereket sem tudom megkülönböztetni az élettelen tárgyaktól, ha nincs rajtam az idétlen alakú pápaszem. Valaki megérint hátulról, mire nagyot ugrok. Megfordulok, de fogalmam sincs, ki az, amíg meg nem szólal.

 – Véronique Juliette Fortier! Mégis mit képzeltél, hogy csak úgy kirohansz a bátyád mellől, amikor éppen mondani akarunk valamit? – kérdezi ingerülten.

 – Először is – válaszolok hasonló hangnemben –, te tudod a legjobban, hogy kerek öt perccel idősebb vagyok Rolandnál, tehát biztosan nem a bátyám. Másodszor pedig, irritált, hogy olyan jól van, amikor a szeme előtt fut ki a hajó telepakolva az álmaival, csak éppen ő kési le.

 – Mindig is tudtam, hogy a drámai érzékedet apádtól örökölted – jegyzi meg anya. A hangja sokkal nyugodtabban cseng – Érdekes, hogy neked jobban fáj, mint neki. Nem lehet, hogy azon a hajón valójában a te álmaid sorakoznak, és csak azért akarod erőszakkal feltuszkolni melléjük a fivéredet, mert félsz?

Megint kezdi. Nem képes megérteni, hogy az csak egy gyerekkori álomkép volt. Olyan, mint amikor öt évesen minden kislány világhírű balerina akar lenni, csak aztán rájön, hogy az élet nem habos torta.

 – Nem kergetek elérhetetlen ábrándokat. Jóformán vak vagyok. Egy kapusnak azért előnyt jelent, ha lát is valamit. A félelem pedig egy hasznos érzés, az életösztön része, egyeseknek juthatott volna belőle egy kicsit több is – utalok vissza ismét Rolandra.

 – Hidd el, Roni szívem, néha megéri kockáztatni. Kislányként én is ilyen voltam, mint te, végül apád ébresztett rá, hogy nem zárkózhatok be örökké.

Ismét témánál vagyunk.

 – Nem zárkózom be, anya! – sóhajtom fáradtan – Színész akarok lenni, mint apa. Ez nekem épp elég ambíció.

 – Te tudod, szívem. De még mindig mondani akarunk valamit – mondja, majd karon ragadva visszahúz a kórterembe. A sarokban üldögélő, örökké morcos Emma néni biztatóan mosolyog rám, mire még a vér is megfagy az ereimben. Ha a nagynéném egy pillanatra is elhagyja a zsémbes arckifejezését, akkor valami világméretű összeesküvés húzódik a háttérben. Vajon áll még az Eiffel-torony?

 – Jó, hogy visszajöttél, húgi – vigyorodik el Roland, amikor meglát.

 – Csönd legyen, múmia! – pillantok rá mérgesen, de a könyörgő tekintetét meglátva megenyhülök, és kérdőn nézek körbe a szobában. Anya az ajtó előtt strázsál, valószínűleg így akarja megelőzni, hogy ismét kirohanhassak. Emma néni egy műanyag szék felé int, de én csak megrázom a fejemet. Érzem, hogy valami kellemetlen következik.

 – Roni, kincsem, mint tudod, az öcséd a szerencsétlen baleset miatt elveszítheti a lehetőségét, hogy bekerüljön a francia válogatottba – kezdi anya bizonytalanul. – Az orvosok szerint a rehabilitációval együtt akár hónapokig is tarthat, amíg Roland ismét a pályára állhat. A Michel Platini Académie csapata pedig jövő hétre várja őt, hiszen a kapusuk túllépte az ifjúsági korhatárt és kilenc hét múlva megkezdődnek a Francia Utánpótlás Bajnokság elődöntői. Van még egy kapusuk, de nem tudják nélkülözni a cserét, mert bármi történhet addig, szóval valószínűleg, amint szólunk nekik, mást keresnek az öcséd helyére.

 – Éppen ezért – veszi át a szót Emma néni, mintha csak megbeszélték volna –, arra jutottunk, hogy Roland nem szalaszthat el egy ilyen lehetőséget, neked pedig jót tenne egy kis klímaváltozás, mielőtt végleg a színészi iskola mellett döntenél. Tudjuk, hogy te sem vagy biztos magadban a választást illetően. Tehát, te mész Párizsba, miközben eljátszod az öcsédet. Ideiglenes állapotról van szó, valószínűleg a fontosabb meccsekre már Roland is felépül.

Nem jutok szóhoz. Komolyan, ha kinyitnám a számat minden bizonnyal válogatott káromkodások sorai szöknének ki belőle. Látom az öcsém arcán, hogy őt is épp úgy meglepték a fejlemények, mint engem. Jó tudni, hogy legalább ő nem asszisztál ehhez a teljességgel ésszerűtlen tervhez. Mi ütött Emma nénibe, szeretné látni, ahogy szenvedek?

 – Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan! – nyögöm ki végül – Ez olyan, mint egy rossz amerikai filmben! Micsoda srác ez a lány, rémlik? Annyi a különbség, hogy abban a csaj nem félig vak! Mit gondoltok, hogy fogok így védeni? Többet ártok majd, mint amit használok. Én vagyok itt az egyetlen érett gondolkodású? Fel fognak ismerni!

 – Szóval mégsem akarsz annyira színész lenni? – vágja rá Emma néni.

 – Ez most egy fenyegetés volt? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Nem veszel fel a Színészképzőbe, ha nem csinálom, amit akartok? Miféle összeesküvés ez? Megteheted egyáltalán?

 – Az iskola az én tulajdonom. Bármit megtehetek. Egyébként meg, ha jól játszod a szereped, senki nem jön rá. Rolandnak lányos arca van. Ha levágod a hajad, olyanok lesztek, mint két tojás.

Szavainak hatására automatikusan a fonatomhoz kapok. Az egyetlen, amit kimondottan szeretek magamban az a különleges, vöröses fényű hajam.

 – Nem mondhatjátok komolyan! Ez abszurd! Anya, hogy egyezhettél ebbe bele? Apa sosem fog rábólintani!

Anya fáradtan sóhajt.

 – Úgy vélem, az új tapasztalat jót tenne neked. Nem hiányzik Párizs?

 – Ne kanyarodjunk el a témától! – nézek mélyen a szemébe – Ugye, úgy terveztétek, hogy az egészről nem szóltok apának? Amerikában van, úgysem jön rá, mi? Nem jutott eszetekbe, hogy haza fog jönni, ha megtudja, hogy a fia lezuhant a tetőről?

 – Apádék éppen a forgatás közepénél járnak. Egy órája hívtam, lelkiismeret furdalása van, de leghamarabb három hét múlva tud hazajönni. Ha rajta múlik, rögtön rohant volna, amint megtudta, mi történt Rolanddal, de sikerült lebeszélnünk róla. Akkor már tudtuk, hogy az öcséd jól van.

 – Ez természetellenes, haza kéne jönnie! Egy hollywoodi film sem olyan fontos, mint a fia épsége! Mostanában mindenki megőrül? Még ha a világ másik végében lennénk! De miatta költöztünk ide, Kanadába! Elegem van! – forrongok. Valami hideg érinti meg az oldalamat. Odafordulva Roland fájdalmas tekintetét pillantom meg. Látszik rajta, hogy az a kis mozdulat is nagy erőfeszítésébe került. Lassan kedves mosolyra húzódik a szája. Bár ne tükröződne a szemében az a nyavalyás kétségbeesés! Dühöngve rontok ki a kórteremből, de már tudom, hogy végül bele fogok egyezni ebbe a teljességgel abszurd tervbe.

 – Biztos helyes volt ilyen szélsőséges megoldáshoz folyamodnunk? Ha kicsit is ismer, tudja, hogy nem zárnád ki az iskolából – fordul Emma Fortier-hez sógornője, miután lánya mögött a nap során már másodszor csapódik be az ajtó.

 – Nem is ez fogja meggyőzni – válaszolja Emma –, hanem az az átkozottul jó szíve, és a fivére iránti szeretete.

 – Tudjátok, hogy ez érzelmi zsarolásnak számít? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Roland is.

 – Másképp sosem kezdené újra a focit. Akadályokat gördít maga elé. Retteg a kudarctól. Később nagyon megbánná, ha hagyná elveszni az álmát, csupán azért, mert rossz a szeme, vagy, mert elhiteti magával, hogy színész lesz.

 – Remélem, igazad van. Nem szeretnék ártani a saját lányomnak.

 – Nem fogsz. Tehetsége van a futballhoz. Már ötévesen is látszott. Én bízom benne.

 – Az sem tetszik nekem, hogy fiúnak fogja kiadni magát – teszi hozzá az aggódó anya.

 – Meg kell hozni a kellő áldozatot. Nem féltsd túl, megoldja. Sikerült csellel, csupán a szavainak kifordításával rávennie az egyik tanárt, hogy az igazgató előtt elismerje, szándékosan adott nehezebb és kétértelmű feladatsort egyeseknek az év végi vizsgákon. Véronique Fortier ravasz, mint a róka.

– Inkább a róka ravasz, mint Véronique Fortier – vágja rá Roland vigyorogva. Ebben kivételesen mindhárman egyetértenek.